Néha mikor eszébe jutok és hajlandó felkeresni, felhőtlenül boldognak érzem magam, olyan számomra ő mint a kedvenc energiaitalom, amit ha megiszok rögtön feldobva érzem magam. Ő szokott lenni az éjszakai drogom, ami miatt nem tudok elaludni, mert mindig arra gondolok, hogy ő kire gondolhat elalvás előtt. Az is eszembe jutott már, hogy lány létemre túlbonyolitok mindent és igazából ő elalvás előtt nem is gondol senkire. De ez lehetetlen, mindenkinek van valaki akire szeret gondolni, nekem ő az, neki pedig lehetnék én. Persze csak lehetnék, ha nem rontanék el mindent a gyávaságommal. De miért baj az, ha elvárom hogy a fiú kezdeményezzen? Szeretnék átélni én is egy szerelmi vallomást, egy olyan személytől akinek könnybe lábad a szeme ha rámnézve mondja el az érzéseit, és örül amiért az övé lehetek, én pedig szótlanul, könnyeimmel küszködve szorosan átölelném, ő pedig adna egy puszit a homlokomra, jelezve hogy mindig vigyázni fog rám, mig világ a világ. Hiszem hogy van ilyen fiú a világon, és én addig várok ameddig csak kell. Valamikor ŐT is ilyennek képzeltem, de aztán rájöttem hogy én voltam az aki az érzéseit tükrözni próbálta csak nem verődött vissza a fény ezért nem láttam a tükör másik oldalának az érzéseit. Mostmár elegem lett, megfogadtam hogy ezt a nyarat arra fogom szentelni, hogy egy tökéletes, bomba csajt faragok magamból, hogyha újra látni fog, szeptemberben... Mert hiába igérte meg hogy nyáron találkozunk, úgysem lesz belőle semmi, nem vagyok én annyira fontos számára hogy akár egy percet is szakitana rám. Na igen, tehát szeptemberben, ha meglát, azt akarom, hogy bánja meg amiért elengedett. Bármennyire is fogom szeretni, már késő lesz. Ha ezt a nyarat hagyja hogy élmények nélkül, egymás nélkül szórakozzuk át külön-külön, akkor felejtsük is el egymást. A nyár egy tökéletes alkalom arra, hogy a szerelmek kibontakozzanak. És ennyi. Nem fájditom tovább a szivem, ahogy egy jó barátnőm szokta mondani "Erős független nők vagyunk!"